Tény: a Népszínház utcának megvan a maga híre a fővárosban, de még azon túl is. Aki a klasszikussá vált YouTube-videókból ismeri, az talán nem túl hízelgő véleménnyel bír róla, de hányan sétáltak rajta igazából végig? Pedig ez a szűk egykilométeres kaland bőven elég ahhoz, hogy bárkivel megkedveltesse a százszorszép Népszínház utcát és annak különös lakóit.
A legtöbb embernek a Népszínház utca a Víg utcai sarokig tart, hiszen itt van a villamosmegálló. Bevallhatjuk, ez a szakasz talán nem kelti a legjobb benyomást a laikusokban: ha a menetrend szerint már csak két perc van a 28-as villamos indulásáig, és mi mindenképpen szeretnénk elérni, elképesztő szlalom vár ránk a Blaha felől. Először is át kell magunkat hámozni valahogy a Meki előtt várakozó tömegen, illetve a virágárus asszonyokon, majd a vakmerő sebességgel közeledő ételfutárok elől kell félreugranunk az egyik kapualja. Mikor pedig már szinte érintéstávolságra vagyunk a célunktól, csak akkor tódulnak ki százszámra a kínai turisták a kínai étteremből hatalmas kalapjaikban, kis fényképezőgépet markolászva, és innentől kedve nem maradt más lehetőségünk, mint hogy az egyemeletes épület tetejére húzódzkodjunk, és onnan vessük bele magunkat a legközelebbi szerelvénybe.
Mi azonban azt ajánljuk, most az egyszer ne a villamost válasszuk, hanem gyalogoljunk,
ugyanis a Népszínház utca minden métere meglepetéseket tartogat.
Bár néha rákényszerítve érezhetjük magunkat arra, hogy az utcán végigsétálva szigorúan az aszfaltra tapasszuk tekintetünket, aggodalomra valójában semmi okunk sincsen, mivel a Népszínház utca lakói és történései egy teljesen másik, tőlünk független dimenzió síkján léteznek. És ha ezt tudatosítjuk magunkban, fellélegezhetünk, és átadhatjuk magunkat különleges építészeti értékeinek, kezdve Lajta Béla ötemeletes, saját korát megelőző modern alkotásától a Kiss József utca sarki épület tetején villódzó sörös mozaikon át egészen a 31-es szám alatt álló luxusbérházig – de ezt a témát egy külön cikkben már feldolgoztuk.
A napról napra változó Budapesten a Népszínház utca valódi időkapszulaként szolgál. Persze megesik, hogy egy homlokzatot felújítanak vagy egy kínai vegyeskereskedés átköltözik egyik üzlethelyiségből a másikba, de valójában majdnem minden marad évről évre a régi. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Google Streetview szolgáltatása: a 2009-es utcaképeken ugyanazokat a boltokat, éttermeket és falfirkákat fedezhetjük fel, mint manapság. De még a változások sem számolják fel a múlt lenyomatait: az első pár száz méteren, bal oldalt, egy igen régen letűnt kor emlékeivel, internetkávézók felirataival találjuk szembe magunkat, Khairi bácsi afgán büféje felett az egykori Eldorádó Söröző táblája mutatkozik, és ha a Tolnai Lajos utca felől közelítjük meg a Kashmir Éttermet, azt hihetjük, a Népszínházi Étterem és annak magyaros fogásai várnak minket a sarkon.
Ám a magyaros ételek kora a Népszínház utcában lejárt: az egykori csárda helyén hosszú ideje kínai étterem található – kínai büfékből természetesen beljebb sincs hiány –, gyakorlatilag minden sarkon bevághatunk egy tip-top gyrost, de képviselteti magát itt az afgán, a perzsa és a nigériai konyha is, és ha a saját étkünk jobban ízlik a másénél, akkor ugyanezen nemzetiségek közértjei és azok zavarba ejtően gazdag kínálatai is rendelkezésünkre állnak.
És ha már gasztronómiai különlegességek, nem mehetünk el szó nélkül Palacsintás Roby mellett sem,
aki az elmúlt időszakban rendkívüli (sajtó)népszerűségnek örvendett, s nagyobb helyiségbe is költözött. Roby azonban egy némileg félreértett lakója a Népszínház utcának, ugyanis – a róla szóló cikkek állításaival ellentétben – nem csinál túlontúl jó palacsintát. Roby mindig kapkod, Roby mindig siet valahova, még akkor is, ha rajtunk kívül nem kell senkit sem kiszolgálnia, és ennek eredményeképp palacsintái mindig szétcsúsznak, eresztenek és ízesítésüknél csak méretük változatosabb. De Robynál ennek ellenére állandóan hosszú sor áll.
Miért?
Mert van valami szép abban, hogy Roby palacsintázójában kizárólag palacsintát lehet kapni – se üdítőt, se kávét, se semmi mást. Amikor két úriember – akiknek Roby egyenesen a szájába emelte a még sistergő palacsintát, mint szófogadó fóka szájába a jutalomfalatot egy sikeres cirkuszi előadás során – megkérdezte, hogy ugyan miért nem árusít valami kísérőt, amivel jobban csúsznának a palacsinták, Roby csak annyit válaszolt, hogy neki erre nincs ideje.
Roby palacsintázójában ebből következőleg van valami kellemesen természetes; pont ott van, ahol lennie kell, ahol szükségünk van rá. Ha szakállat akarunk vágatni, a borbélyhoz megyünk, ha kilyukadt a cipőnk talpa, akkor a cipészhez, és ha megéheztünk, akkor Roby palacsintázójába. Úgy járunk Robyhoz, ahogyan a szomjas antilop jár a közeli tavacskához: ösztönösen és megkönnyebbülve.
De ha már Roby magasságában járunk, talán megszomjaztunk. Szerencsénkre a szomszédban ott van a Zsír, ahol pár korty sörrel feltöltekezhetünk a hátralévő méterekre és az utca által nyújtott további, változatos szolgáltatásokra. Hiszen van itt minden: kulcsmásoló, fogászat, féltucat pékség, kasmír és vietnámi fodrászat, titokzatos közösségi tér, kínai bolt New York-módra kiscicával felvértezve, turkáló, festékbolt, textilüzlet és bútorkereskedés –
a Népszínház utcából tényleg annyit hoz ki az ember, amennyit beletesz.
És akkor az innen nyíló utcák kínálatáról még szót sem ejtettünk.
Ha elhagytuk a díjnyertes órás üzletét, a közel egykilométeres kaland lassan véget ér, ám még mielőtt a Teleki téri piac eladóival kezdenénk vad alkudozásba, szopogassunk el Reni kedvencében egy pohár sört és egy gin-tonicot. Ha nem volt maradéktalanul pozitív az első benyomásunk, nem baj, Budapest egyik leghíresebb köztere elvégre tartogat még meglepetéseket. Az utcának, aminek nincs eleje, talán vége sincs, hiszen előbb utóbb úgyis visszakanyarodik ide az ember, és legközelebb egészen más arcát mutatja majd.
Hogy pozitívat-e vagy sem, azt nem tudhatjuk. Egy azonban bizonyos: a Népszínház utca állandó társulata nem egy tragédiában, hanem egy végeláthatatlan komédiában alakít.
