A magyar és budapesti tudomány-, gazdaság- és politikatörténet legjelentősebb alakjainak végső nyughelyeként szolgál a Salgótarjáni utcai zsidó temető, ami rövid, de annál intenzívebb fénykorán túl, főleg a XX. század második felétől kezdve, szinte teljes elfeledésbe merült. Körbesétáltuk a temetőt, megismertük a történetét, a lakóit, és megérdeklődtük, mit hozhat számára a jövő.
Ha a leghíresebb írók, költők, festők és politikusok sírkövénél szeretnénk leróni tiszteletünket, gyakran a Fiumei úti sírkert felé kell vennünk az irányt, ahol széles sétálóutak és makulátlan állapotban lévő sírhelyek fogadnak minket. Van azonban közvetlenül a szomszédban egy méltatlanul háttérbe szorult mostohatestvér, a Salgótarjáni utcai zsidó temető, ahol elsősorban a magyar történelem megénekeletlen hősei nyugszanak; országgyűlési képviselők, gyárosok, hírlaptulajdonosok és vállalkozók, azok, akik némileg a háttérbe szorulva alakították a dualizmusban és a kiegyezés után az aranykorát élő Magyarországot.
A Salgótarjáni utca, temető elnevezésű villamosmegállót jelenleg többségében azok használják, akik az MTK nemrégiben megnyílt edzőközpontjába érkeznek. A sporttelep némileg revitalizálta a korábban a Józsefvárosi pályaudvar által használt területet, ám a bejáratával közvetlenül szemben található temetőről ez csak részlegesen mondható el.
A temető története a XIX. század utolsó harmadában kezdődött, akkor, amikor a pesti, budai és óbudai zsidóság által használt temetők – így az óbudai, a Váci úti és a Dózsa Györgyi úti is – gyakorlatilag beteltek. A hatvanas években megindult az a hosszú és nehézkes folyamat, ami aztán az újonnan létesítendő zsidó temető helyszínét a működését a század közepén megkezdő Kerepesi úti sírkert (mai nevén: Fiumei út) mellett közvetlenül, a Pékligeti útra (mai nevén: Salgótarjáni utca) párhuzamosan jelölte ki.
Pest városa és az Izraelita Hitközség már 1872-ben kötött területátadási szerződést, de az építkezés a terület pontos határainak további módosítása miatt csak később kezdődhetett meg. A végül elkészült bejáratból és a szertartási épületből azonban már semmit sem látunk; ezeket Lajta Béla a temető 1905-től kezdődő átalakítása során létrehozott alkotásai helyettesítik, amik igen látványosra sikerültek, ám állapotuk manapság hagy némi kívánnivalót maga után.
Lajta azonban nemcsak ezekkel tette le a névjegyét a Salgótarjáni utcában, hiszen nagy népszerűségnek örvendett a temető fenntartója, a Pesti Chevra Kadisa, valamint a helyi zsidóság köreiben, a főépületek mellett 14 sírhelyet tervezett az ide temetkező legvagyonosabb rétegnek, például Bródy József Chevra Kadisa-alelnöknek és családjának, Guttmann Emil nagykereskedőnek és családjának vagy Sváb Sándor bankárnak és családjának. A bejáraton belépve épp ennek a társadalmi csoportnak az emlékhelyei fogadnak bennünket, majd beljebb indulva folyamatosan haladunk lefelé a társadalmi ranglétrán –
de erről már Szabó Viktor történész-idegenvezető mesél nekünk bővebben, aki a NÖRI által szervezett temetői sétákat is vezeti.
„Itt a bejáratnál vannak legnagyobb számban a díszes mauzóleumok és kripták, amik jól tükrözik a dualizmuskori Magyarország és a fővárosi zsidóság jólétét. A gazdaság fellendülésével ezek a családok egyre jobban kezdtek el élni, amit szerettek is volna megmutatni. Ahogy viszont elindulunk a hátsó fal felé, ahonnan eredetileg elkezdtek temetkezni, már változik a kép, megjelennek az obeliszkek; ezek a nagy oszlopok a zsidó középpolgárság körében voltak népszerűek, illetve nemcsak ott, hanem en bloc a magyarországi középpolgárság köreiben is” – mondja Szabó.
A pesti zsidóság száma a XIX. század ezen időszakában jelentősen megnőtt, így nem csoda, hogy két kisebb, egy északi és egy keleti bővítés ellenére az 1890-es évekre már ez a temető is többnyire betelt. A felelős szervezetek természetesen léptek, 1892-ben pedig megnyitotta kapuit a rákoskeresztúri Kozma utcai köztemető, ahová a zsidó alsó- és középréteg elsősorban temetkezni kezdett. A Salgótarjáni utca ezzel végérvényesen az elit sírkertjévé vált, ettől a dátumtól kezdve elsősorban díszes, ékes, talán túlságosan is hivalkodó síremlékeket és mauzóleumokat látunk.
De a vezetés a bejárattól keletre irányít bennünket, a mauzóleumok és obeliszkek mellett elhaladva feltűnnek a zsidó temetőkben jól megszokott lekerekített végződésű sírkövek, az elrendezésük sűrűsödik, az egész temetőnek pedig vadregényes, de meghitt hangulatot kölcsönöznek a mindent benövő fák és az őszi avar. A délkeleti sarokhoz elérve azonban a temető történetének újabb, tragikus fejezetével találjuk szemben magukat.
„Mikor Budapest ostroma véget ért, tömegével hozták ide a gettóban elhunyt személyeket az átmeneti sírokból.
Itt hat tömegsírban nagyjából 2200-2400 személy nyugszik, akiket lehetett, azokat azonosítottak is. Van egy külön temetői könyv, a Mártírok Könyve, ott le van jegyezve, hogy kiket temettek ide, de akad sok ismeretlen is” – meséli Szabó. Hozzáteszi, az ő elhelyezésükre azért nyílhatott lehetőség az ekkorra már teljesen betelt temetőben – annak ellenére, hogy a zsidó vallás tiltja az áttemetkezést –, mert esélyes, hogy a két stratégiailag fontos helyszín, a Józsefvárosi és Keleti pályaudvarok között elhelyezkedő temetőt bombatalálat érte, a gettóáldozatokat pedig így a bombatölcsérekbe temethették.
Az északi fal mentén előbb a holokauszt áldozatai számára állított emlékhellyel találkozunk szembe, majd az itt húzódó falnál arra is lehetőségünk nyílik, amire délen nem: közelebbről is megtekinthetjük a többnyire roskadozó állapotban lévő, ám építészeti szempontból is jelentős, nagy mauzóleumokat. Itt végigsétálva mindenkiben megfordul a kérdés: miért uralkodnak ilyen állapotok egy történelmi jelentőségű temetőben?
A kérdésre Móczár Gábor, a temetőt is kezelő Nemzeti Örökség Intézet főigazgatója ad feleletet: „A Salgótarjáni utcai zsidó temető 2016-ban került a Nemzeti Örökség Intézete vagyonkezelésébe, teljesen elhagyott, megrongálódott, elpusztult, hajléktalanok által lakott állapotban, ráadásul a Salgótarjáni utca felőli fal egy része ledőlt, amelyek visszaépítése volt a legelső feladat, hogy egyáltalán őrizni és megóvni lehessen az értékes kegyeleti helyszínt.
Az erre a feladatra akkor az állam által biztosított forrás csak szűkösen volt elegendő, és a NÖRI a saját költségvetéséből azóta sajnos csak nagyon korlátozottan tud itteni fejlesztésekre, rekonstrukciókra fordítani. 2002 óta létezik az úgynevezett »nemzeti sírkert« intézménye, amely azt jelenti, hogy a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság döntése alapján – életútjaik és a nemzet javára tett cselekedeteik elismeréseként – a magyar történelemben kiemelkedő szerepet játszott személyiségek sírjai feletti rendelkezési jog átszáll a Magyar Állam képviseletében a Nemzeti Örökség Intézetére – kezdi a helyzet felvázolását. –
A Kormány támogatásából a Nemzeti Örökség Intézete rendelkezik egy korlátozott költségvetési kerettel, amelyet a »nemzeti sírkert« védelme alatt kb. 600 helyszínen álló, mintegy 6500 sír karbantartására és felújítására fordít,
több évre előre ütemezve a feladatokat. A felújítás általában a sír állapotából adódóan vagy valamilyen jeles jubileum alkalmából történhet meg, és a Salgótarjáni utcai zsidó temetőben található 34 védett sír közül is felújítunk évente egyet-egyet, de ezen túl sok mindenre anyagi források híján nincs lehetőségünk” – magyarázza, és hozzáteszi, a NÖRI elsősorban a temető látogathatóságával, a közlekedési utak járhatóságával és a sírkert általános megjelenésével foglalkozik.
Ilyen tekintetben pedig nagy változás állt be 2016 óta, hiszen a temető a korábbi áldatlan állapotok után ismét mindenki számára látogathatóvá vált, a növényzetet rendezték, a korábban életveszélyes állapotban lévő építményeket pedig kibiztosították. Persze még mindig – főleg ilyenkor, ősszel – a fák és bokrok uralják a temetői képet, de ez egyáltalán nem baj, sőt, még adnak is a hangulathoz. Arra pedig, hogy az előre kijelölt, biztonságos útvonalak nem teszik lehetővé egyes sírkövek meglátogatását, senki sem tesz panaszt, hiszen mint azt mindkét megszólalónk elmondta, csak elvétve, nagyon elvétve kerülnek elő az itt nyugvók leszármazottjai. Látogatók persze így is akadnak, a vezetett séták résztvevői, illetve helyi és külföldi érdeklődők, és így sok síron feltűnnek a zsidó temetőkben a virág szerepét betöltő kavicsok is.
A leszármazottak hiánya – melynek oka a temetkezések óta eltelt időben és az európai zsidóságot ért katasztrófákban keresendő – a sírhelyek ápolása szempontjából nem ideális, hiszen adott esetben ők lehetnének az a háttérben meghúzódó erő, akiknek a segítségével egyes mauzóleumok felújítására lehetőség nyílna.
A munkálatok különben már csak azért is igen költségesek, mert az emancipált és egyre nagyobb mértékben asszimilálódott 19. századi zsidóság előszeretettel épített már-már monumentális mauzóleumokat, olyanokat, amelyek kizárólag a vallás neológ irányzatának értékrendjébe férnek bele.
Mind közül a leghatalmasabb például a bárói címmel jutalmazott Hatvany-Deutsch család mauzóleuma,
egy klasszikusan klasszicista épület: ezt 1879-ben, a nagy épületek közül elsőként építették meg, és a „tiszteletet parancsolótól” a „túlzóig” sok kifejezéssel jellemezhető.
Ha tetszik nekünk a mauzóleum, ha nem, bevallhatjuk, célját elérte, hiszen család gyártörténeti szempontból kiemelkedő alakjairól, például báró Hatvany-Deutsch Sándorról manapság már szó sem esne; annál inkább fiairól, Hatvany Lajosról, a Nyugat egyik alapítójáról és legfőbb mecénásáról és Hatvany Ferenc festőművészről, akiket viszont apjuk hivatásaik miatt lenézett. A mauzóleum mindezek ellenére biztonsági okokból csak kívülről tekinthető meg, Ferenc és Lajos pedig már nem is ide temetkeztek.
Az északi falat követve azonban nem minden az elmúlásról és az amortizációról szól. Mielőtt a séta utolsó irányváltását megtennénk, a jobb oldalon még feltűnik a szintén hatalmas, de inkább széles és mély, mintsem magas Boschán-Popper-Deutsch-Csillag mauzóleum, ahol egészen más látvány fogad, mint a temető többi részén. „A család egyik külföldi leszármazottja épp Budapesten járt, és ellátogatott ide, a temetőbe is, ahol látta, hogy milyen állapotban van a mauzóleum. Úgy döntött, hogy finanszírozza ennek felújítását, ami tehát az ő pénzén, a NÖRI szakmai felügyelete mellett valósulhatott meg” – meséli Szabó a valóban kiváló állapotú épület alatt állva.
Ez a sarok tehát egy üdítően pozitív példa abban a temetőben, amit, miután utoljára az 50-es években vezettek itt szertartást, gyakorlatilag teljesen elhanyagoltak. Vallási szervezet lévén a Pesti Chevra Kadisát 1950-ben feloszlatták, a temetőt megkapó Budapesti Izraelita Hitközség pedig többé nem támaszkodhatott arra a zsidó nagypolgárságra, aminek egy részét nem sokkal korábban elpusztították, másik részét pedig vagyonától megfosztották.
Innen már csak egy rövid séta, és máris visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, a szertartási épülethez, ahol még egy utolsó tragédia emléke fogad minket. Az épületnek ugyanis már csak a négy fala maradt meg, a tetejét egykoron Lajta Béla mutatós, fehér Zsolnay-mázas cserepekkel fedett kupolája fedte, ám az 1980-ban beomlott. Móczár megjegyzi, ennek helyreállítása a közeljövőben nem reális, már csak azért sem, mert az eredeti tervek elvesztek.
Bő egyórás sétánk során a magyar történelem egyik leggazdagabb korszakának elfeledett hőseivel találkoztunk:
gyárosokkal, laptulajdonosokkal, építészekkel, például Wechselmann Ignáccal, Freund Vilmossal és Quittner Zsigmonddal, és nem utolsó sorban azokkal a még inkább elfeledett közemberekkel, akik nélkül nem lett volna az a 19. és 20. századi Magyarország, ami. A Salgótarjáni utcai zsidó temető jelen állapotában nemcsak a korabeli Magyarország és a magyar zsidóság történetén kalauzol végig, de fontos szerepet tölt be olyan értelemben is, hogy párhuzamosan emlékeztet bennünket múltunk dicső magasságai mellett annak szégyenteljes mélységeire is.
Nyitókép: Mátrai Dávid
