Ma ötszáz éve, 1526. augusztus 31-én Szulejmán szultán parancsára mintegy kétezer, Mohácsnál fogságba esett embert mészároltak le. Az elmúlt évek kutatásai mára meggyőző bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy a Mohácsi Nemzeti Emlékhely tömegsírjaiban éppen ennek a tömeges kivégzésnek az áldozatai fekszenek. Sokuk nevét nem ismerjük. Az őket halálra küldő szultánnak viszont monumentális szobra áll Magyarországon.
Mohács 1526. augusztus 29-én nem ért véget.
Két nappal a csata után, augusztus 31-én Szulejmán parancsára tömegesen végezték ki a foglyokat. Brodarics István mintegy 1500 kivégzettről írt, a szultáni hadinapló kétezerről. A források tehát eddig is ismerték a mészárlást.
Most már a csontok is beszélnek.
A Mohácsi Nemzeti Emlékhely tömegsírjainak 2020-ban megkezdett modern antropológiai vizsgálata egészen más képet mutatott, mint egy csatában elesett vagy menekülés közben levágott emberek maradványai.
A kutatók következtetése egyértelmű: a sérülések mintázata tömeges kivégzésre, nem csatatéri harcra utal.
A kutatás során már száznál több maradványon figyeltek meg hasonló sérüléseket. A tömegsírok becsült létszámát pedig a korábbi 700–1000-ről mintegy kétezerre módosították. Vagyis a régészeti-antropológiai adatok immár feltűnően pontosan egybevágnak Szulejmán hadinaplójának kétezer kivégzett foglyával.
Nem kizárólag fegyveres férfiak maradványai kerültek elő. A sírokban nők, valamint gyermekek csontjai is megtalálhatók. A kutatók szerint közöttük a táborban szolgáló emberek vagy környékbeli lakosok is lehettek.
Ők azok az emberek, akiknek egy részét az ötszázadik évfordulón most végre méltó módon újratemették, miközben a teljes antropológiai kutatás még folytatódik.
De Szulejmán nemcsak erre volt büszke, ábrázoltatta magát úgyis, amikor Nándorfehérvár bevétele után elefántokkal tapostat szét magyar foglyot.
Alig néhány áldozatnak ismerjük a nevét. Szulejmánnak szobra van
És ezen a ponton válik különösen nehezen védhetővé a Magyar–Török Barátság Park története.
1994-ben Magyarországon monumentális emlékművet állítottak I. Szulejmánnak.
A Szigetvár melletti park a Török Köztársaság kezdeményezésére és finanszírozásával, a szultán születésének 500. évfordulójára készült. A területet Szigetvár önkormányzata 99 évre, jelképes, évi egyforintos bérleti díjért adta át a török félnek. A közel hat méter magas Szulejmán-emlékművet 1994-ben avatták fel.
Zrínyi Miklós szobra ekkor még nem állt mellette.
A magyar várvédő csak 1997-ben került be a parkba, szintén török finanszírozással.
Az 1994-es döntést lehet a rendszerváltozás utáni Magyarország helykeresésével, diplomáciai gesztussal és a magyar–török kapcsolatok erősítésének szándékával magyarázni.
Ez elképesztően rossz döntés volt.
A megbékéléshez ugyanis nincs szükség arra, hogy Magyarországon szobrot állítsunk annak az uralkodónak, aki történelmünk egyik legsúlyosabb pusztításának főszereplője volt.
Szulejmán nem egyszerűen „nemes ellenfél” volt
Szulejmán alakját könnyű úgy megszelídíteni, mint a nagy török uralkodót, aki történetesen háborúzott Magyarországgal.
Csakhogy magyar szempontból az ő mérlege egészen más.
1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt. 1526-ban szétverte a Magyar Királyság haderejét Mohácsnál. Két nappal később tömegesen kivégeztette a foglyokat. 1541-ben alantas csellel került Buda oszmán kézre, és kezdődött el Magyarország középső részének több mint másfél évszázados török megszállása.
A hadjáratok falvak és városok tömegének pusztulásával, emberek százezreinek halálával, elhurcolásával és az ország települési, gazdasági és etnikai szerkezetének átalakulásával jártak.
Aligha túlzás azt mondani: kevés uralkodó ártott többet Magyarországnak, mint I. Szulejmán.
Történelmi értelemben valahol Trianon hosszú előtörténete is Mohácsnál kezdődött. Nem egyenes vonal vezet 1526-tól 1920-ig, de a középkori magyar állam összeomlása, az ország három részre szakadása és a másfél évszázados háborús pusztítás olyan demográfiai és geopolitikai következményekkel járt, amelyek évszázadokra megváltoztatták Magyarország helyzetét.
A sírhely jár. A szobor nem
Szulejmán Szigetvár ostroma idején halt meg.
Halálának helyét megjelölni természetesen indokolt. Az oszmán kori építészeti emlékek ugyanúgy Magyarország történelmének részei, mint bármely más korszak emlékei.
A halottaknak meg kell adni a végtisztességet.
Ez az európai kultúra egyik legalapvetőbb elve – már az Antigoné történetének középpontjában is ez áll.
De egy síremlék nem ugyanaz, mint egy tiszteleti szobor.
A sír azt mondja: itt nyugszik valaki.
A történelmi emlékhely azt mondja: itt történt valami, amit meg kell ismernünk.
A monumentális szobor viszont kiemel, reprezentál, óhatatlanul valamiféle tiszteletet is kifejez.
Ezért lehet helye Magyarországon Szulejmán síremlékének, türbéjének, múzeumi bemutatásának.
Szobrának viszont történeti kontextusba helyezve a Szoborparkban volna a helye.
Lesz akkor Hitlernek és újra Sztálinnak is?
Ha egy tömeges kivégzést személyesen elrendelő, Magyarország jelentős részének pusztulásáért felelős hódító azért kaphat nálunk monumentális emlékművet, mert eltelt néhány évszázad, ma pedig baráti viszonyt ápolunk azzal az országgal, amely őt nemzeti hősként tiszteli, akkor érdemes feltenni a kényelmetlen kérdést:
mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy Sztálinnak újra szobra lehessen Magyarországon?
És Hitlernek?
Nyilván egyiknek sem akarunk.
Nem azért, mert még nem telt el elég idő.
Hanem azért, mert vannak történelmi tettek, amelyek után egy ember alakját lehet kutatni, be lehet mutatni múzeumban, meg lehet jelölni a sírját – de tiszteleti szobrot nem állítunk neki.
Ugyanez az elv Szulejmán esetében sem tűnik túl szigorúnak.
Különösen ma, 2026. augusztus 31-én, pontosan ötszáz évvel a mohácsi foglyok tömeges kivégzése után.
A tömegsírokból most előkerült emberek közül sokaknak még a nevét sem tudjuk.
A kutatók a csontjaikból próbálják ötszáz év után rekonstruálni életük utolsó perceit.
Azt viszont pontosan tudjuk, ki adott parancsot a kivégzésükre.
Az ő szobra ma is áll Magyarországon.
Ennek nem szabad így maradnia.
