Egy városrész, amelyben az önfeledt kikapcsolódás ugyanúgy „kőbe van vésve", mint a legfájdalmasabb históriák. Ahol a házak és a kövek mesélnek sötétbe boruló éjszakákról, művészetről és szórakozásról. Ezúttal a Pozsonyi út felé vesszük az irányt az Utcakép sorozat legújabb cikkében.
A budai szakaszról a túlpartot szemlélve szigorú sorba rendezett, egyforma házak sziluettje rajzolódik ki. Ahogy haladunk Pest irányába a Margit hídon a szigor barátságos színű homlokzatok egységes képévé szelídül. A Jászai Mari térre érkezve több irányba is folytathatjuk a sétát, de ezúttal a Pozsonyi út felé fordulunk. Hangulatos kávézók, rendezett lakóházak, pékségek, éttermek és üzletek, bőséges kínálata fogad minket. A zöld fák övezte járdán kisebb tömeg alakul ki. A napi sétájukat töltő családok, baráti társaságok és párok keresik a helyüket a Pozsonyi út cseppet sem unalmas, mégis nyugodt, városias milliőjében.
Látva a forgatagot szinte hihetetlennek tűnik, hogy
Újlipótváros és a Pozsonyi út nem mindig az értelmiségi, felső középosztály otthona volt.
Valamivel több mint száz évvel ezelőtt a külvárosnak számító terület kertekkel, gyárakkal, malmokkal egy rohamosan fejlődő munkásnegyed volt, majd az épülő bérházakkal elindult a környék fellendülése, amelyet aztán a háború eseményei árnyékoltak be.
A Pozsonyi út fájdalmas történetek, szerelmi históriák, nagyhírű műalkotások kibontakozásának tanúja lehetett, miközben az élet és a halál szélsősége, az öröm, az ünneplés, illetve az emlékezés és a gyász összeolvadt nevével.
Egységesen adómentes
Különböző vélemények ütköztek és a sokak által unalmasnak ítélt egyformaság, másoknak letisztult egységességnek hatott. Annyi biztos, hogy a túlzsúfolttá váló munkásnegyed határozott irányelvek mentén alakult át az építészetileg homogén környékké. Az épületekkel kapcsolatban több szigorú szabályt is előírtak. Meghatározták többek között, hogy a telkek keretesen, illetve csatlakozó udvarokkal építhetők be, illetve az épületek homlokzatát egy-egy tömbön egységesen kell kialakítani és nemesvakolattal ellátni.
Az egyformaság érdekében azt is megszabták, hogy a házaknak 25 méter magasnak kell lenniük. A homlokzatok terveit csak külön engedélyeztetési procedúra árán hagyták jóvá, így születhetett meg a központilag megálmodott, egyszerű homlokzatok sora.
Az építtetők, viszont nem csak az előírások miatt választották a szerény „egyen-dizájnt”. A lakásépítések buzdítására 1934-től adókedvezményeket vezettek be, amelynek a fenti építési szabályokon túl feltétele volt az is, hogy a munkát év végéig be kellett fejezni. A gyors tempóval pedig rohamosan nőtt a népszerűsége azoknak az új technológiáknak, mint a vasbetonszerkezet, amelyekkel jóval kevesebb időre volt szükség a munkához.
A csapból is luxus folyik?
Az Újlipótvárosba költöző középosztály számára szinte újdonságnak számítottak az új házak nyújtotta szolgáltatások, például a központi fűtés, a csapból folyó melegvíz vagy éppen a luxusbérházak Margitszigetre néző tetőkertjei.
Ha pedig már a víznél tartunk,
épültek olyan házak is, amelyek fürdőszobájában külön csapon keresztül használhatták a lakók a sziget termálvizét.
A Pozsonyi úti Palatinus-házakként ismert épületek a kor legmodernebb igényei szerint készültek Vidor Emil tervei alapján. Az akkor sztárépítészének számító Vidor az 1900-as években több lenyűgöző budapesti épületet is tervezett, például a Bedő-házat, a Városligeti fasor több villáját és a korábbi cikkünkben bemutatott Népszínház utcai Polgári Serfőzde épületét. Az építkezés 1910-ben indult és alig két év alatt be is fejezték az öt háztömb felhúzását. A Pozsonyi út 2–18-as szám alatti bérpalotákban 2, 3 és 5 szobás, tágas lakásokat alakítottak ki azzal a céllal, hogy a modern, minden igényt kielégítő, de nem túl drága otthonokat teremtsenek a fővárosiaknak.
A termálvizes történet alapján joggal gondolhatnánk, hogy a Palatinus-ház elnevezés is valamilyen módon a Margitszigettel függ össze annak ellenére, hogy a termálvizes csapok a csövek korrodálódása miatt viszonylag rövid ideig voltak használhatóak. A névnek viszont vélhetően nincs köze sem a szigethez, sem a Palatinus fürdőhöz annál inkább az építtető Palatinus Építő és Ingatlanforgalmi Rt.-hez, ami az egyik legfelkapottabb vállalatának számított.
Egy legendás WC hősi emlékére...
„Minket hajnalban vittek el. A nyilasok néhány SS kíséretében körbevették a Pozsonyi úti házunkat, mindnyájunkat kitereltek a pincéből, és elindítottak a kihalt város havas utcáin. Fentről emberek tekintettek le a csukott ablakok mögül, de senki nem szólt semmit. Végigmeneteltünk a Pozsonyi úton a Margit híd felé, ebből megértettük, hogy a Duna-partra megyünk, hogy belelőjenek minket a vízbe, a zajló jégtáblák közé. Naponta indultak ilyen »halálmenetek«, mindig egy irányba, és soha nem tért vissza senki.”
Így írt Lampel Tomi, vagyis Tomi Lapid az 1944 telén átélt eseményekről. Az akkor 13 éves fiú végül egy véletlennek köszönhetően menekült meg. Egy a Jászai Mari tér felett megjelenő szovjet felderítő repülő okozott kavarodást, így a kísérőkkel együtt megtorpant a menet.
Tomi édesanyja ekkor gyorsan a mellettük álló nyilvános WC-be irányította a fiút, ezzel a bátor húzással megmentve mindkettőjük életét.
Tomi a háború után végül Izraelben telepedett le, ahol újságíró, politikus, majd miniszterelnök-helyettes lett. Haragudott a magyarokra, de szerette és éltette a magyar kultúrát. A holokauszt emléke egész életében meghatározó ügye maradt.
A sárga csillagtól a Dunaparkig
A Pozsonyi út 38-40. épületegyüttesét, vagyis a Dunapark-házat igazi elsőrendű luxusbérházaként tartották számon, ahol a lakók névsorában számos híresség neve felbukkant. Az utcán sétálva azonnal megragadja a tekintetet az ezüstösen csillogó Dunapark felirat a ház oldalán, amely az épület földszintjén 1937 óta működő kávézót jelöli. Az bérház nevét adó kávéház értékét egyértelműen bizonyítja, hogy
a mai napig gyakorlatilag csak kisebb átalakításokkal, az eredeti építészeti vonások megőrzésével üzemel.
Az épület a Hatvany-Deutsch család nevéhez fűződik, az építtető az egykori „cukorkirályok” cége, az Alföldi Cukorgyár Rt. A ház 1935-től egy év alatt épült meg Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervei alapján. A Dunapark-háznak a Pozsonyi útról
két bejárata és lépcsőháza van, amelyeket úgy alakítottak ki, hogy már belépéskor látható legyen, hogy a ház lakói kifejezetten jómódúak.
A bejáratoknál márványpadok és fűtőtestek találhatók és az előcsarnokban egy márványba süllyesztett névtáblákkal ellátott házitelefon-berendezés is van. A közös terekben megjelentek olyan extrák, mint a beltéri szökőkút, a tetőkert és egy speciális szellőzőrendszer, amely állítólag a lakásokba friss dunai levegőt szívott. A tetőkertbe mindkét lépcsőház lépcsőjén keresztül fel lehetett jutni.
A Dunapark-ház és a Pozsonyi út 44-46.
— Kaiser Ákos
A földszint jelentős részét a kávéház foglalja el, illetve a két lépcsőház mellett egy-egy portáslakás volt kialakítva. Az épületben további 6 szinten helyezkednek el a lakások. Az első 5 emeleten azonos alaprajzú, 10-10 lakás volt, különböző méretekben. A 6. emelet eltért a többitől: itt csak 4 lakás volt a cselédek számára fenntartott lakrészek és a mosókonyha mellett. A későbbiekben ezekből a cselédlakásokból garzonokat alakítottak ki.
A Dunapark-házon túl érdemes megemlíteni még a Pozsonyi út 44-46. tömbjét is, amelyet Málnai Béla tervezett. A MÁK nyugdíjintézetének bérházaként működő épület a 38-40. közvetlen szomszédja és stílusában is a Dunapark-házhoz igazodik. Homlokzata alapján már-már a mellette lévő luxusbérpalota folytatásának gondolhatnánk, de a belső tere már jóval szolidabb, mint az elődjének.
„A házak éjjel mély álomba merülnek. Pontosan emlékeznek arra, hogyan épültek, s mi történt velük. Azok, amelyeket a nehéz időkben védetté nyilvánítottak, kissé magasabban hordják az orrukat. A többiek nem haragszanak, megmosolyogják őket. Azok viszont, amelyek a legtöbb lakójukat vesztették el, még mindig gyászolnak. Az éji sötétség kellős közepén fölemelkednek. Tesznek egy kört Dunapest fölött. Mind többen csatlakoznak, a forgás gyorsul. Ilyenkor az élő lakók azt álmodják, hogy szállnak. A holokausztban érintettek, de még az utódaik is hirtelen zuhanást élnek át. Hullanak, mint a bomba. Lakatlan mezőkre. Végtelen máglyatüzekbe. Jeges vizekbe. Vagy az ólomszürke semmibe. Órákig tartónak érződik e kerengés, ám csupán másodpercek múlnak így. Aztán a házak visszarendeződnek szokott helyükre” – írja Vámos Miklós, Dunapest című regényében a pozsonyi úti háztömbről.
A II. világhárború idején a Pozsonyi út 38-40 története is új irányt vett, amikor a 38-as épületrészt sárga csillagos háznak nyilvánították a 40. pedig svájci védettséget kapott. A csillagos házként működő Dunapark-házba költöztették be például Szép Ernő írót is testvéreivel.
Szép Ernő, az Emberszagban című regényében ír a munkaszolgálatról és a ház negyedik emeletén töltött napjaikról.
Egy ideig egyébként a ház tervezője, Hofstätter Béla is az épületben lakott családjával, majd innen hurcolták el 1944-ben és a Dunába lőtték sorstársaival együtt.
Az idézett Vámos Miklós, a Pozsonyi utat és a Dunapark-házat meghatározó kettősséggel szembesíti az olvasókat, vagyis hogy a félelem uralta környéken ma az emberek nyugodtan fogyasztják el a kávéikat, ám a múlt kitörölhetetlen része maradt a jelenünknek és a házak falai örökre őrzik az emlékeket.
Ha a kövek mesélni tudnának
A környékről úgy tartják, hogy minden köve és háza hosszan mesélhetne a múltról. A terület nemcsak építészetét, hanem életstílusát tekintve is teljesen más volt, mint a többi. Ezért mindig is vonzotta és sok esetben ihletet adott az irodalom és a művészetek jeles alakjainak.
Az utca leghíresebb lakóinak egyikei Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni voltak, akik az 1-es számú házban élték mindennapjaikat.
1935-ben költöztek be friss házasként a ház egyik apró lakásába. Ekkor került ki az ajtóra a „Dr. Radnóti Miklós” névtábla, amely egészen Gyarmati Fanni haláláig, 2014-ig emlékeztetett a költőre és a magyar irodalom egyik legszebb és legtragikusabb szerelmi történetére.
Nyitókép: Kaiser Ákos
