„A megmentés és a megtalálás öröme hajt, nem a birtoklásé” – vallja a több mint 20 éve működő Möbelkunst alapítója. A magyar vállalkozás az 1930–1980-as évekbeli tárgyak gyűjtésével és újraértelmezésével foglalkozik. Fugerth Andrással beszélgettünk, vajon hogyan lett egy hobbiból mára nemzetközileg elismert designműhely, mitől lesz egy tárgy több mint puszta használati eszköz, és miben ragadható meg a minőség.
Az egykori ipari csarnokból kialakított, 1000 négyzetméteres showroom ma több ezer lakberendezési tárgyanak ad otthont, a mid-century moderntől a skandináv designdarabokon át a bauhaus ritkaságokig.
Van olyan gyerekkori emléke, ami a mai napig meghatározza a tárgyakkal való kapcsolatát?
Gyerekkorból nem igazán. Ez az érdeklődés később támadt fel bennem, egyetemista koromban. Ha évszámot kellene mondanom, mondjuk 2000-ben. Akkor mentem ki Helsinkibe, ahol először találkoztam a tárgykultúrával. Onnan jött ez az egész, amit itt, a showroomban látunk. Ott csodálkoztam rá először, hogy azok a tárgyak, amikkel körülvesszük magunkat, lehetnek szépek, sőt, kifejezetten gyönyörűek is. Tisztán emlékszem arra, amikor már ezzel a szemlélettel megvettem az első tárgyamat.
Mi volt az?
Egy finn pezsgőspohárkészlet. Az egészben a legjobb, hogy semmi szükségem nem volt rá: egy diáklakásban laktunk, teljesen értelmetlen volt. De tudom, hogy ez volt az első tárgy, amit azért vettem meg, mert szép.
Emlékszik arra a pillanatra is, amikor ez a hobbi szenvedéllyé vált?
Az izgalmat, ami vonzani kezdett, két dolog adja. Egyrészt ott vannak maguk a szép tárgyak, másrészt a megtalálásuk öröme. Ebben a szakmában a tudás hatalmas előny. Mint a gombászás: kimész az erdőbe, ahol az avar tele lehet gombával, de az találja meg az értékes példányokat, akinek van tudása és vadászösztöne. Ugyanez van a tárgyakkal. Engem még ma is az hajt, hogy én találjam meg a ritka és izgalmas darabokat, majd ezeket én juttassam el oda, ahol újra megbecsülik és használják őket.
Ennek eszköze lett a Möbelkunst. Hogyan született meg az üzlet gondolata?
Maga az elhatározás elég hamar megszületett, bár közel húsz évig azt hitte mindenki, bolondság, amit csinálok. Akkor még kevesen ismerték fel itthon azt, amit én már láttam, mégpedig az 1930–1980-as bútorok, lakberendezési kiegészítők tervezett, minőségi tárgyak. Akkoriban inkább az antik darabok voltak divatban.
Aztán lassan változni kezdett a világ, és sokan rájöttek, hogy igazam volt – ezt minden nagyképűség nélkül mondom. Az idő múlásával pedig a nagy alapterületű bemutatóterem kényszer is lett: egyre több tárgy vett körül, egyre több hely kellett nekik. Fontosnak tartom kiemelni, hogy én nem vagyok gyűjtő, nekem nincs saját gyűjteményem. Nagyon kevés dolgot tartok meg. Engem a megmentés és a megtalálás öröme hajt, nem a birtoklásé.
Van olyan darab itt, amit mégsem engedne el?
Nehéz egyet mondani… Van például egy régi Playboy-flipper. Évekkel ezelőtt találtam Németországban, fillérekért jutottam hozzá. Azóta minden második ember meg akarja venni, de nem eladó. Nem nagy élmény játszani rajta, de egy igazi különlegesség, ilyenből már alig van pár darab. Hogy említsek még egy másikat is: Verner Panton híres S széke. Itthon sok volt belőle, mert a ’70-es, ’80-as években egy üzem másolta és gyártotta, nekem viszont van egy festetlen mintadarabom, ami igazi kuriózumnak számít, hiszen a gyárból mindig festve kerültek ezek ki.
Mesélt a „vadászatról”, ez hogyan néz ki a gyakorlatban?
A kapcsolataim révén bárhol, bármikor hozzájuthatok valami kincshez. Ha hajnalban elmegyek egy bolhapiacra valahol a világban, lehet, hogy ott kerül elém valami fantasztikus. Néha furcsa helyekre jutok el, zárt gyűjteményekbe, ahova más nem. Ilyenkor mindig találok meglepetéseket.
,,Olyan, mintha minden nap karácsony lenne: sosem tudni, mit találok másnap."
Ez a kiszámíthatatlanság adja a dopamint: azért kelek fel hajnalban, hogy aztán sötétedésig túrjam a furcsa kupacokat.
Volt már, hogy egy darabról utólag tudta meg milyen értékes is volt valójában?
Igen, sok ilyen van. Ez is hozzátesz az izgalomhoz: sosem lehet mindent tudni. Azt hiszem, sokat tudok erről a korról és a tárgyakról, de mindig lehet újat tanulni. Sok olyan darab volt, amit otthagytam a kupacban, mert még nem tudtam, mi is hever előttem. De volt már olyan is, hogy megszereztem valamit, nem tudtam mi az, eladtam, és csak később jöttem rá a valódi értékére. Hamar megtanultam, hogy ezeket el kell engedni. Ha hozok egy rossz döntést, attól még nem dől össze a világ.
Mi az, ami első ránézésre elárulja, hogy érdemes foglalkozni egy tárggyal?
A rutin, a tapasztalat és az évek súgnak. Az ember egyszerűen látja, észreveszi, ha egy tárgy gondosan van kialakítva, minőségi anyagokból készült, vagy valamiért különösen izgalmas, még ha nem is mindig lehet pontosan megmondani, miért. Van egyfajta megérzés, ami megszólal: ez jó lesz, ezt nézzük meg. Volt már, hogy becsaptak ezek az érzések, de általában működnek.
Ez a bemutatóterem már így is szinte teljesen tele van. Terveznek terjeszkedni, akár másik nagyvárosban?
Nem, nekem az élet fontosabb ennél. Nagyon örülök, hogy létre tudtam hozni a Möbelkunstot. Jó érzés az, hogy nemzetközileg is ismertek és elismertek vagyunk, de nekem ez pont elég. Nem célom, hogy birodalmat építsek. Sokkal fontosabb, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Amióta a pályán van, változott a régiségek a megítélése?
Az elmúlt 10-15 évben egyre népszerűbbek a régiségek, ennek persze sok oka van. Sokan népszerűsítik, a sajtó, a tervezők, és a belsőépítészek is foglalkoznak vele. Ráadásul könnyebben hozzáférhető az ehhez kapcsolódó tudás: lehet róla olvasni, tájékozódni. Kikopott továbbá az a rossz társítás, ami sokak fejében megvolt a huszadik század második felével kapcsolatban, mégpedig, hogy ezek a tárgyak rossz korszakot idéznek, vagy hogy a tömegtermelés miatt értéktelenek. Ellenben rengeteg ilyen darab minőségi anyagokból készült, és még mindig itt vannak, tehát tartósak. Ezek átgondolt, jól megtervezett tárgyak, amiket jó használni és jó velük együtt élni.
Egy semleges térből egy-egy különleges darab gyönyörűen ki tud emelkedni. Nem kell mindent vintage dolgokkal telerakni, de ezeknek a tárgyaknak története van. Egyszerűen érződik rajtuk a kor, amit már átéltek. Emellett sokan befektetésként is gondolnak rájuk, mert számos tárgy mára már a többszörösét éri, mint évekkel ezelőtt. De nem csak itt, hanem az egész világon felértékelődtek.
Hogyan látja, a következő tíz évben merre tart majd a piac?
Nem vagyok jós, de azt látom, hogy ezek a tárgyak folyamatosan fogynak. Ázsia hatalmas piac, rengeteg mindent elvisz Európából, de Amerikába is áramlanak ki a tárgyak.
Önök is szállítanak ezekbe a térségekbe?
Igen, a világ összes kontinensére.
A régi tárgyak népszerűséghez a tömegtermelés tucatbútorai is hozzájárulhatnak. Vajon ebből a korból milyen tárgyak kerülnek majd a gyűjtőkhöz néhány évtizeden belül?
Nagyjából a ’80-as évek végétől a tömegtermelésben készült tárgyak minősége érezhetően visszaesett. Nem nagyon látom, mi lenne ebből az időszakból olyan mennyiségben izgalmas, mint a korábbi darabok. Persze ma is készülnek fantasztikus designbútorok, vannak kiváló tervezők, és ezek nyilván egyszer majd beérnek,
,,de számomra a ’80-as évek környéke az a korszak, amikor az anyaghasználat és a gyártási minőség még igazán izgalmas volt."
A maiaknál ezt kevésbé érzem. Azt viszont nem hiszem, hogy valaha elfogynának a tárgyak, és nem lesz már mit keresni – pedig vannak, akik szeretnek ezzel riogatni. Ezen a héten is annyi mindent találtam, hogy ezt a félelmet nem tudom komolyan venni.
Mondta, hogy volt pár baklövése az évek során. Ha valaki most kezdene gyűjteni, mit tanácsolna neki, mire figyeljen?
Nem könnyű most egy ilyen vállalkozásba belekezdeni, a Covid óta rengetegen foglalkoznak hasonló kincsvadászattal. A nulláról indulva pedig nagyon sokat kell tanulni, mire az embernek lesz egy biztos alaptudása. Persze attól is függ, mi a cél: ha kereskedni akar, ahhoz komoly tudás kell, de ha magának gyűjt, akkor azt mondom:
,,azt gyűjtse, ami örömet okoz."
Szerintem ennél jobb tanács nincs. A tárgyak akkor jók, ha örömöt okoznak a tulajdonosuknak.
