Áthúzott utcatáblák, átírt lakcímkártyák és megváltozott térképek: a közterületek és földrajzi helyek átnevezése egy évszázadok óta tartó, izgalmas hatalmi, kultúrtörténeti és néprajzi adok-kapok. Egy-egy névváltoztatás mögött általában bürokratikus logikák vagy politikai törésvonalak húzódnak meg, de van, hogy emberi történetek, szociális érzékenyítések, vagy éppen a helyi kisközösségek szívós ellenállása dönt. A nevek ugyanis, úgy látszik, általában nem véglegesek, és szinte mindent át lehet egy vonallal húzni.
Népnyelv kontra bürokrácia: harc a tájnevekért
A térképészek és a hivatalnokok gyakran próbálták felülről átírni a táj nevét, ám a helyi emlékezet és a gazdasági érdekek nem egyszer megálljt parancsoltak az asztal mellett született döntéseknek. A 20. század közepén,
a rákosista szocializmus idején komolyan felmerült, hogy a Balaton-felvidék ikonikus tanúhegyét, a Badacsonyt átnevezik.
A terv az volt, hogy a hegyet megfosztják a régi történelmi hangulatától, és egy ideológiailag elfogadhatóbb, munkásmozgalmi vagy tájjellegű nevet adnak neki. A Badacsony név nyelvészeti feltételezések szerint a pannonszláv voda (víz, a Balatonra utalva) és a čunj (rév) szavak összeolvadásából született, vagyis egy többszáz éves kultúrtörténeti emléket töröltek volna el a bürokraták. A terv végül a helyi ellenálláson és a szőlősgazdák határozott kiállásán bukott el: a badacsonyi bor ugyanis már akkor is nemzetközileg bejáratott, komoly gazdasági értékkel bíró márka volt, amit a politika sem kockáztathatott.
A Kékes esetében állítólag a turizmus fellendülése hozta el a névváltoztatási kísérletet. A 19. század végén és a 20. század elején
a hatóságok úgy vélték, a „Kékes” elnevezés túlságosan népies, ezért a hivatalos térképeken és turistakalauzokban átkeresztelték Mátra-bércre.
A népnyelvben azonban a hegyet távolról övező, kékes-kékeslila párás látványról kapott név annyira mélyen gyökerezett, hogy a kirándulók és a helyiek teljesen megtagadták az elegánsnak szánt új név használatát. A mesterséges „Mátra-bérc” néhány évtizednyi erőlködés után valószínűleg elbukott, mert a hatóságok kénytelenek voltak visszavezetni a Kékest a hivatalos topográfiába.
A székelyföldi Gyilkos-tó története a népnyelv formáló erejének egy másik drámai példája. A tó 1838 nyarán keletkezett, amikor egy heves földrengést és esőzést követően a Gyilkos-kőből kiszakadó szikla- és agyaglavina elzárta a Vereskő-patak medrét. A geográfusok és a helyiek eredetileg Veres-tónak (vagy Vereskő-tónak) hívták a vizet a patak hordalékának színe miatt. A köztudatban azonban elterjedt a legenda, miszerint a lezúduló hegyoldal maga alá temetett egy pásztort a nyájával, és az ő vérük festette vörösre a tavat. Orbán Balázs 1868-as alapműve, A Székelyföld leírása végérvényesen beemelte a köztudatba és az irodalmi nyelvbe a székely népnyelv drámai elnevezését, így
a Gyilkos-tó teljesen kiszorította a korábbi tudományos megnevezést.
Egyébként a lezúduló sziklákhoz kapcsolódik Fazekas Eszter megrázó mondája is, akit a népnyelv szerint egy zsiványvezér rabolt el, ám a lány hívására segítségül siető hegyek földindulással válaszoltak, eltemetve a rablót és a szép székely lányt egyaránt. A helyiek úgy tartják, a Gyilkos-tó vize ma azért szürkészöld, mert Eszter szeme színét őrzi a napfényben.
Bűnbarlangok és megbélyegző nevek
A várostervezés és az urbanisztika nemcsak az utak szélességéről vagy a csatornázásról szólt, hanem akár a térképek morális megtisztításáról is. Hogy mit jelent ez?
A 18–19. század fordulóján a fejlődő városok vezetői igyekeztek kigyomlálni a túlságosan nyers vagy nemkívánatos asszociációkat keltő utcaneveket.
A 18. századi Debrecenben az utcanevek még nem rendeletekből, hanem a mindennapi nyelvhasználatból születtek. Az egyik szűk zsákutcát a helyiek Bujda utcának (vagy Bujdosó utcának) hívták, mivel az éjszakai mulatozásból hazatérők előszeretettel bújtak meg a sötét szegleteiben. A városi tanács és a református egyházi vezetés nem tűrhette ezt a vörös lámpás negyedekre jellemző elnevezést, így az 1811-es rendezési hullámban a Bujda utca nevet törölték, ma ez a Cegléd utca. Az ugyanekkor átnevezett Dög utca is áldozatul esett a városi arculat kozmetikázásának, amely a vágóhídi hulladékok miatt kapta korábban a nevét.
A stigmatizáció elkerülése vezérelte a budai közigazgatást is a 18. század végén. Az elhagyott csecsemőket gondozó intézményeket a köznyelvben Lelenczháznak hívták. Bár a hivatalos iratokban a „lelenc” (Findelkind) szakszóként szerepelt, a lakosság gúnyos, pejoratív értelemben használta a gyermekekre, ami életre szóló megbélyegzést jelentett számukra. II. József felvilágosult reformjainak szellemében az 1780-as években a Budai Helytartótanács elrendelte a lealacsonyító nevek törlését: az intézményt Kisdedóvó- és Árvaházzá nevezték át, és szigorúan megtiltották a „lelenc” kifejezés használatát.
Ez volt az egyik legkorábbi hazai példa a tudatos szociális érzékenyítésre a névhasználatban.
A nagy káosz, avagy az 1874-es rendezés
Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése után az újonnan létrejött főváros óriási logisztikai problémával szembesült: ű
a városban kaotikussá vált a helyzet a többszörös utcanevek miatt.
Az újonnan felállított Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) 1874-ben nagyszabású rendezési hullámot indított el a párhuzamosságok megszüntetésére. Az egyik ilyen történet a pesti Terézvárosban lévő Dohány utcához, valamint az azonos nevű budai utcához kapcsolódik: előbbi elnevezése mellett szóló érv az volt, hogy az 1859-ben átadott Dohány utcai Zsinagóga révén a név már mélyen beépült a köztudatba. Emiatt a pesti utca megtarthatta a nevét, míg a budai Vízivárosban lévő utcát átnevezték Gyorskocsi utcára, utalva az ott működő postakocsi-állomásra.
A pesti belvárosi Korona utca és az óbudai Korona utca sem fért meg együtt a budapesti térképen. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa kompromisszumként a pesti szakaszt Három Korona utcára keresztelte a közeli egykori fogadóról.
A lakosság azonban évtizedekig megtagadta a nehézkes nevet, és továbbra is Korona utcaként hivatkozott rá, amíg a századfordulón végül meg nem kapta a mai Hercegprímás utca nevet.
De van még ilyen sztori. Erzsébetvárosban a Drei Trommeln Gasse (Három Dob utca), míg a budai Vízivárosban a Trommelgasse (Dob utca) létezett. A főváros elve a nevek egyszerűsítése volt: a pesti utcából elhagyták a számot, így született meg a mai Dob utca, míg a budai Dob utcát a közeli térre való tekintettel Batthyány utcára keresztelték át.
Budapest fennállása óta többször is átesett kisebb-nagyobb közterület-átnevezési hullámon. Ezek szinte kivétel nélkül a fennálló politikai berendezkedés radikális változásait követték, a kényszerű lakcímváltozások révén pedig közvetlenül beleszóltak az ott lakók mindennapjaiba is. A két világháború közötti időszakban és a második világháború alatt a hatalmi viszonyok és a Horthy-korszak ideológiája köszönt vissza az utcatáblákról:
kevesen emlékeznek már arra, hogy 1936 és 1945 között az Oktogon a Mussolini tér nevet viselte, 1937 és 1945 között a mai Petőfi híd Horthy Miklós híd volt, illetve 1938 és 1945 között a Kodály körönd Hitler Adolf térként szerepelt a térképeken.
Amikor a politika írja át a lakcímkártyákat
Az 1945-ös kommunista hatalomátvételt követően megindult a kollektív emlékezet szisztematikus felülírása. A szocialista rendszer szimbolikusan birtokba vette a közterületeket: a jól ismert polgári és történelmi neveket munkásmozgalmi és szovjet hősi megnevezésekre cserélték. Így lett a Fővám térből Dimitrov tér (1949–1990), a Lehel térből Élmunkás tér (1951–1990), a Városligeti fasorból Gorkij fasor (1950–1991), az Erzsébet és Teréz körút összevonásából Lenin körút (1950–1990), a Falk Miksa utcából pedig Néphadsereg utca (1953–1991). A mai Ferenciek tere, ez az ikonikus belvárosi tér különösen összetett átalakuláson ment keresztül: az Apponyi térből 1953-ban Felszabadulás tér lett, miközben a szomszédos Ferenciek tere 1962 és 1991 között még a Károlyi utca részét képezte, ám végül 1992-ben egyesítették őket a mai néven.
Az 1990-es rendszerváltáskor az SZDSZ vezette Fővárosi Közgyűlés egyfajta szimbolikus igazságtételként száműzte a szocialista ideológia jelképeit és utcaneveit, visszaállítva a történelmi elnevezéseket. Ezek az átkeresztelési hullámok azonban a 21. században sem értek véget. A 2010-es kormányváltást követően, a Fidesz-KDNP vezette fővárosi vezetés döntése nyomán 2011 márciusában a Ferihegyi repülőtér felvette a Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér nevet, áprilisban pedig a legendás Moszkva tér kapta vissza korábbi nevét, és lett ismét Széll Kálmán tér.
A történelem tapasztalata szerint bármennyire is állandónak hisszük a térképeket és utcatáblák feliratait, szinte minden generációt érnek meglepetések, és tanulhatják újra az elnevezéseket.
Legyen szó bürokratikus finomításról, lakossági ellenállásról vagy politikai rendszerváltásról, a neveket bizony rendre a korszellemhez igazítjuk. Csoda hát, ha bélyeg és focis kártya helyett ma már sokan régi utcatáblákat gyűjtenek?
Források:
Balogh István: Debrecen régi utcái;
Zoltai Lajos: Debrecen utcai és helynevei;
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása (1868);
Linzbauer Xavér Ferenc: A közegészségügy és orvosi ügyek története Magyarországon;
Károlyi Zsigmond: A budai betegápolás és árvagondozás története a 18. században;
Ráday Mihály: Budapesti utcanévtár; Ahol a hatos villamos jár... - Utcanevek története;
Buza Péter: Pesti utcák és terek; Fővárosi Közmunkák Tanácsa hivatalos jelentései,
Szabó Ervin / BTM: Budapest utcai és terei;
Bácskai Vera: Széchenyi és Pest városa.
