Legszebb itáliai kerteket bemutató sorozatunkban következzen egy meglehetősen atipikus példa: egy francia jellegű park, mely a nagy Versailles mintáját követi
Itália történetét, kulturáját a városállamok polgárias jellege határozza meg, ennél fogva történeti kertjei is kisebb léptékűek, és rendkívül kifinomultak - ennek egyik legszebb példája épp a Nápolyhoz közeli, sorozatunkban már bemutatott Terrazza dell'infinito, vagyis a végtelenség terasza. Azonban létezik egy másik olasz hagyomány is: Torino és Nápoly abszolutista pompája, hatalmas rezidenciákkal és ennek megfelelően nagyvonalú kertekkel. Ezek legjellemzőbb példája a Reggia di Caserta, ami a Nápolyi Királyság Bourbon (olaszul Borbone) uralkodói építettek. A hatalmas, három kilométer hosszú(!) központi tengelyre szerveződött kert egyértelműen Versailles-i hatást mutat, azonban az olaszok megmutatták: ha francia stílusú kertről van szó, még a franciákat is túlszárnyalják!
Itália legszebb kertjei: Tivoli, Villa d'Este
Ez is érdekelhet!
A Bourbon-házból származó parmai herceg, Károly 1734-ben szerezte meg a Nápoly-szicíliai trónt. A felvilágosult abszolutista uralkodó újonnan szerzett országában is reformokat vezetett be, melyek hamarosan éreztették hatásukat. Ez jelentette a casertai építkezések anyagi alapját. A király azzal is ki akarta fejezni újító szándékait, hogy a meglehetősen zsúfolt és rebellis Nápoly helyett új fővárost alapított – Versailles mintájára. A döntéshez hozzájárult, hogy a pár évvel korábbi osztrák örökösödési háború során a Habsburg-szövetséges britek blokád alá vették Nápolyt, így nyilvánvalóvá vált a kikötőváros sebezhetősége. Ezen okok miatt jött létre a királyság névadó városától mintegy harminc kilométerre, a Campaniai-Appenninek lábánál fekvő tervezett város.
A felkért nápolyi építész, Luigi Vanvitelli, az olasz klasszicizáló késő barokk mestere nem csak a palotát, hanem az egész város mestertervét, valamint a kert szerkezetetét is felvázolta 16, nagyméretű rézmetszeten.
Az elképzelés szerint a régi fővárosból egy új út, a Gran Viale vezetett a palotához, melyet ellipszis alakú térbe torkollik. A tengely a palotán áthaladva egészen a szemközti hegycsúcsra vezet tovább, ez alkotja a park gerincét. Ez a Via d'Acqua, vagyis a "víz útja".
Itália legszebb kertjei: Bomarzo, a gyász bizarr völgye
Ez is érdekelhet!
Luigi Vanvitelli kissé háttérbe szorult Bernini és Borromini mellett, azonban jelentős alkotó. Életútja is különös, egy Nápolyban élő holland tájképfestő, Caspar van Wittel fiaként született. Van Wittel, vagyis immár olaszosan Vanvielli főleg kivitelező építőmesterként és mai szóval statikusként alapozta meg hírnevét: ő építette a Lateráni bazilika homlokzatát, valamint ő stabilizált a Szent Péter-bazilika kupoláját, ami a 18. században szinte az összedőléssel fenyegetett. Építészete inkább impozáns, mint fantáziadús, a casertai palota is főként méreteivel, nem pedig részleteinek kidolgozottságával hat a látogatóra.
A kastély hűvösen elegáns kapualján áthaladva azonban egy különös világ tárul elénk: a szelíd campaniai tájba nyílegyenesen bevágott, messzeségben szinte elvesző tengely, és az aköré szerveződő park.
A tengelyen haladva nemcsak a feltáruló parkot kell figyelni, hanem a mögöttünk hagyott kastély felé is érdemes vissza-visszafordulni. Az hatalmas épület egyre távolodó látványát fokozatosan a növényzet keretezi.
A terep itt már emelkedni kezd. Itt áll a híres Via d’Acqua, vagyis a "víz útjának" első tagja, a Fontana Margarita, vagyis Margit királyné szökőkútja. Az olasz egyesítés előtt itt egy kisebb kút volt, azonban ekkor átépítették és a nevezetes pizzának is nevet adó első olasz királyné tiszteletére nevezték el. A hegy felé fordulva fokozatosan feltárul a lélegzetelállító vízarchitektúra - valóban a francia abszolutizmus költözött az itáliai hegyek közé.
A terep enyén, de folyamatosan emelkedik, szinte méterenként új perspektívát nyújtva mind a hegy, mind a kastély felé. A víztükröt újabb és újabb, támfalakba épített hatalmas kutak szakítják meg. A következő a Fontana dei delfini, vagyis a delfinek kútja - a delfinek itt inkább viziszörnyként jelennek meg.
A nagyszabású tengely következő állomása a Fontana di Eolo, vagyis Aeolus kútja. A széles támfalrendszerrel és rámpákkal övezett vízmedence hegy felőli oldalán egy grottát, vagyis barlangot is kialakítottak.
A Via d’Acqua ezután válik igazán izgalmassá, ugyanis, a terep itt meredekebbé válik, és elindul a cascada, vagyis a vízesésrendszer. Az alsóbb rész még teljesen épített, díszesen faragott barokk támfalakon át zuhog le a víz.
A kastély, illetve a tenger felé feltáruló látvány itt már valóban Versailles-al vetekszik. A nyílegyenes tengely kilométerhosszan szeli át a tájat.
A Via d’Acqua egy, az eddigieknél is monumentálisabb szökőkútban, a Diana és Akteon-kútban folytatódik. A látvány nagyszerűségét a természetes környezetben elhelyezett szobrok adják, szinte megelevenedik, ahogy a merész vadász meglesi a fürdőző istennőt, aki ezért bosszúból szarvassá változatatja, majd ráuszítja kutyáit.
Noha a kertet alapvetően meghatározza a több kilométeres Via d’Acqua, még korántsem ért véget a kert látványosságainak sora. A tengelyhez oldalról csatlakozik Giardino Inglese, vagyis Angol Kert. A rezidencia és a park alapítója, a rendkívül sikeres Károly 1759-ben Spanyolország királya lett, viszont szerződésben rögzítették, hogy a két királyságnak nem lehet ugyanaz az uralkodója, ezért Nápolyt átadta kisebbik fiának, Ferdinándnak. Az ifjú király Mária Terézia egyik lányát, Mária Karolinát vette feleségül, majd a házaspár folytatta az előd felvilágosult abszolutista kormányzását. Ekkorra már véget ért a Versailles-i ihletettségű, látványos tengelyek köré szerkesztett kertek kora, immár a tájképi kertet, vagyis "angolkertet" épített minden haladó szellemű uralkodó és birtokos. Ferdinánd és Mária Karolina is hasonló szellemben bővítette Casertát. A festői látványokat felvonultató kertben antik és gótikus templomok, pavilonok, valamint az elmúlásra emlékeztető műromok találhatók, természetesnek ható, valójában gondosan megtervezett környezetben.
A műromokba - ahogy az Esterházyak Tatán - eredeti római köveket és faragványokat építettek. Ekkor indult Pompeii feltárása is, így nem csoda, hogy a birodalom egykori kedvelt nyaralóhelyén bőven rendelkezésre állt beépíthető emlék.
Az Angol Kertet nem csupán az épített elemek, hanem a növényzet is különlegessé teszi. A 18. században valóságos "kamélia-láz" tombolt Európában, a Japánból származó, gyönyörűen virágzó cserjének hatalmas divatja volt. Míg Drezdában, vagy Bécsben külön kaméliaházak épültek a fagyérzékeny növény számára, Campaniában erre nem volt szükség - a kaméliák ma is dúsan virágzanak a különleges építmények között.
Felmerülhet a kérdés, hogy a meglehetősen száraz Campaniában hogyan lehetett ilyen vízben gazdag kertet létrehozni. A vízrendszert hatalmas, 38 kilométer hosszú (!) vízvezeték-rendszer táplálja, amely a forrásban gazdag hegyek vizét vezeti a vízesés legmagasabb pontjára. Ez az Aquadutto Carolino, vagy másnéven Aquadutto di Vanvitelli. A névadó építész itt bebizonyíthatta, hogy nem csak művészi alkotó, hanem nagyszerű mérnök is. A vezeték ugyanis mély völgyek felett is áthalad, ahol rendkívül látványos műtárgyak épültek. A kert ezzel a bravúros vezetékrendszerrel együtt lett a világörökség része.
Folytatjuk!
