A Balaton helyzetéről, a magasházak és lakóparkok ügyéről, a rakpart kérdéséről, az építészet csatatérré válásáról, valamint az életterek pszichés hatásairól is szó volt a Helyzet podcastben, ahol Lánszki Regő országos főépítész vendége Böszörményi-Nagy Gergely, a Brain Bar – Jövő Fesztivál alapítója volt.
A Helyzet Podcast legújabb adásában Lánszki Regő országos főépítész Böszörményi-Nagy Gergellyel, a Brain Bar – Jövő Fesztivál alapítójával és a Mindenség algoritmus című könyv szerzőjével beszélgetett.
A műsor során Böszörményi-Nagy Gergelytől többek között elhangzott, hogy:
- „A világon szinte semmiről nem lehet az építészettől függetlenül beszélni, ami társadalmi vagy éppen ökológiai kérdés. Mindenhez van köze, és mindenhez nagyon meghatározó köze van.”
- „Ha rossz irányú folyamatok zajlanak viszonylag huzamosabb időn át, de akár rövid idő alatt is – lásd Balatonnál –, akkor rettenetesen sok erőforrás, idő és akarat kell ahhoz, hogy azokat egyszer majd visszafordítsák.”
- „A budapesti rakpartokkal kapcsolatban szerintem a budapesti városvezetés, a mindenkori városvezetés gyáva”.
- „Azt gondolom, hogy Budapest belső látképét befolyásoló felhőkarcolókra nincsen szükség.”
Lánszki Regő egyebek mellett kifejtette:
- „Egy olyan szigorú Balaton-szabályozást fogunk most még az első félévben bevezetni, ami rögzíti, hogy a szabadon maradt Balaton-partra senki sem építhet.”
- „Nemcsak a fekete fehéren leírt szabályozás a szabályozás, hanem az is, ha kimondjuk, hogy kommunikálni kell. Ez az elmúlt 50 évben nem így működött.”
Ne csak nézd, olvasd is: a teljes beszélgetés szövege
„Hagyományaink ápolásának és a jövőt érintő kérdéseknek a megvitatására jó terep az építészet, hiszen ennek a témának az egyik legkonkrétabb lenyomata az épített környezetünk. Ott rengetegszer találkozunk azzal a dilemmával, hogy hogyan őrizzünk meg valami régit, és hogyan tudjuk azt a mai kor elvárásaival, szellemiségével, illetve a jövőre való felkészüléssel összevegyíteni” – mondta Lánszki Regő, aki a Helyzet podcast aktuális adásában nyitásként arról kérdezte ennek mentén Böszörményi-Nagy Gergelyt, hogy ő hogyan kapcsolódik az építészethez.
Tudat alatti kapcsolat, korai élmények
„Az építészet olyasmi, amihez tudat alatt mindenki kapcsolódik. A környezet, amiben felnövünk, meghatározza a karakterünket, az életminőségünket, a szellemiségünket, sőt, sok esetben szerintem az eredményességünket is – legyen szó akár a munkánkról, akár a családi életünkről.
Fontos, milyen kulisszák között töltjük az időnket. Ez az egyik legfontosabb dolog. Egyre inkább rájövök és a könyvemben is azt írom, hogy vannak témák, amelyekről nem lehet az építészettől függetlenül beszélni. Sőt, mára azt gondolom, gyakorlatilag a világon szinte semmiről sem lehet az építészet nélkül beszélni, ami társadalmi vagy éppen ökológiai kérdés. Az építészetnek mindenhez van köze, és meghatározó köze van. Ezért is lehet az, hogy az építészet világa és az ezzel kapcsolatos kérdések intellektuális csatatérré váltak.”
Mikor az országos főépítész konkrét, házakhoz kötődő élményeiről kérdezte Böszörményi-Nagy Gergelyt, ő két gyerekkori tapasztalatát elevenítette fel.
„Alapvetően századfordulós és korai modernista épületekben töltöttem a gyerekkoromat, itt Budapesten. Sokáig laktunk például egy gyönyörű szép épületben a Szilágyi Erzsébet fasoron, az úgynevezett Trombitás-házban, aminek az oldalán egy trombitás festmény található. Ez az egyik legérdekesebb épület egyébként Budapesten.
Aztán édesanyámmal egy korai modernista házban laktunk, nem olyan messze attól. Nekem akkor természetesnek tűnt, hogy milyen szépen szűrődnek be a fények minden nap, amikor elindulok vagy hazaérek a lépcsőházba. Természetesnek tűntek a jó léptékek, a jó arányok, a megfelelően kiválasztott színek, a minőségi anyagok. Aztán ahogy egyre több helyen fordultam meg az életemben, úgy jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem természetes. Nagyon
sokaknak nem adatik meg, hogy jó minőségű épített környezetben töltsék a napjaikat, és azt gondolom, ez nagyon meghatározó pszichés hatással bír.”
A folytonosság előnye
Böszörményi-Nagy ezt követően a történelem és az építészet kapcsolatának témáját emelte be a beszélgetésbe: „Magyarország történelmi kihívása a kontinuitás, a folytonosság hiánya, szinte mindenhol. Intézményi területen és persze a családok világában is. Néhány évtizedenként mindig történt valami dráma, ami mentén emberek sokaságának, intézményeknek, struktúráknak a nulláról kellett kezdeniük.
Azt gondolom, hogy azok az országok, akiket nálunk irigyelni szokás, nagyon sokáig élvezhették a kontinuitást. Ott azért jöhettek létre olyan intézményi kultúrák, nagyon komoly vagyonok és ami a legfontosabb, tudások, mert elég ideig tudták a tudást gyűjteni, finomítani, mélyíteni, gyakorolni, átadni. Magyarországon mindig mindent újra kellett kezdeni, és ez az építészet tekintetében is így van. És én azt állítom, hogy ennek a pszichénkre is hatása van. Egészen más lélektani helyzet az, amikor az ember egy intakt középkori városkában sétál.”
„Az jó kérdés, hogy egy középkori városka mennyire intakt – fűzte hozzá Lánszki Regő, mert akkoriban is rengeteg vita volt arról, hol, milyen ház épülhet fel. Nem mindenhol volt szabályozás, megvolt ennek a folyamatos, organikus fejlődése, később mégis ez adta az egész településnek az intaktságát.”
Böszörményi-Nagy erre reagálva Christopher Alexander Pattern language című könyvét idézte. „Ebben ő azt írja, hogy alapvetően a nagy paradigmaváltás az volt az épített környezetben, amikor az emberek már nem saját maguknak építették a házaikat képesítés nélkül, a saját otthonaikat elképzelve, azt megvalósítva. Az egészen más világ volt ahhoz képest, mint amikor az építészet professzionalizálódott. Erre rímel a Bernard Rudowski nevű morvaországi építész írónak az a felismerése, hogy az informális építészet mennyire fontos.
„Mi határozzuk meg, mit építünk, majd ezt követően az épületek határozzák meg, milyen szellemiségben élünk”
– reflektált az elhangzottakra Winston Churchill szavaival Lánszki, hozzátéve: „amikor egy ember magának épített, akkor azt nézte meg, milyen anyagok állnak rendelkezésre a környéken és ezeket hogyan tudja felhasználni. Fontos volt számára, hogy milyen domborzati és éghajlati adottságok vannak. Például ha esős területre építkezett, akkor a tető hajlásszögét úgy alakította, hogy az megfelelően elvezesse a vizet. Ezek a tényezők alakították ki az építészeti formákat, amelyek később nemcsak az egyénre, hanem az egész közösségre is hatással voltak és egyfajta identitást adtak. Hamvas Béla Az öt géniusz című könyve éppen erről szól” – tette hozzá.
„Pont ez a problémám a sztárépítész zsánerrel – mondta Böszörményi-Nagy Gergely.
A sztárépítészek egyfajta névjegyeket ejtenek le a világ különböző pontjain, amik őket reprezentálják és szinte semmi mást.
Ezzel szemben áll mondjuk U. Nagy Gábor szemlélete, akinek az építészetét kedvelem, aki mélységében megértette és átérezte, hogy egy adott tájegységnek, kultúrtájának – ami az ő esetében az Őrség és a Vendvidék – milyen az identitása, honnan jön, mit képvisel, mi tartozik bele, mi nem. Ő beszél arról, hogy az a jó épület, amelyik nem akar sehova elrepülni onnan, ahol van.”
Mit ér a szabályozás?
„A 20. század során, a nagyfokú sablonosítás, az új típusú anyaghasználat miatti kötöttségek mentén egyfajta uniformizáltság alakult ki – fűzte tovább a gondolatot az országos főépítész.
Amikor két és fél éve munkához láttunk, azonosítottuk ezeket a problémákat, és hozzáláttunk ezek megoldásához.
Hogyan? Egyrészt úgy, hogy beszélünk róla, illetve azt gondoljuk, szemléletváltást kell bevinni nemcsak a felsőoktatásba, hanem a szakképzésben is, harmadrészt pedig a szabályozást kell átalakítani úgy, hogy rábírjuk az építtetőket az építészeket a kommunikációra a közösségi gondolkodásra.
„A társadalom, meg a kultúra az egy nyílt forráskódú dolog, ahol a szabályozás sokszor elkerülhetetlen eszköz, de hogy önmagában elegendő-e, abban nagyon szkeptikus vagyok” – reagált Böszörményi-Nagy.
„Nemcsak a fekete fehéren leírt szabályozás a szabályozás, hanem az is, ha kimondjuk, hogy kommunikálni kell. Egy főépítésszel egy tervtanácsi taggal, olyan személyekkel, akik ismerik a helyet a hely szellemét, mert ez az elmúlt 50 évben nem így működött” – válaszolt Lánszki.
„Megmondom őszintén, hogy engem azért eléggé meg tud viselni, amikor egy átlagos magyar településen keresztülsétálok. Az építészetnek az a csodája és egyben a nagy nehézsége, hogy ha rossz irányú folyamatok zajlanak viszonylag huzamosabb időn át – de akár rövid idő alatt is, lásd a Balatonnál, akkor rettenetesen sok erőforrás, idő és akarat kell ahhoz, hogy azokat egyszer visszafordítsák. Ez alatt az idő alatt pedig olyan nagy károkat is lehet okozni, amik generációkra menőleg hatnak a pszichére és a társadalomra” – vélekedett Böszörményi Nagy.
„Alaptézis, hogy az építészet a társadalom tükre. De jelen társadalomban amikor felgyorsultan, állandó változásban élünk, emellett viszont maga az építés az szükségszerűen lassabb folyamat, ebben eltolódások vannak. Az igényre rögtön reagálni igyekvő beavatkozások hatásai – mint, ami a Balatonnál történik, vagy a 60-as 70-es évek lakhatási válságra adott válaszai a lakótelepek megjelenésével, a falvak képének megváltozásával – csak jóval később mutatkoznak meg és jóval később válnak komoly problémává” – magyarázta az országos főépítész.
A Balaton-ügy
„Az igény szerintem itt egy kulcs kifejezés – reflektált Böszörményi-Nagy. Én azt állítom, hogy a neoliberalizmus, a késő 70-es évek, kora 80-as évek idején felemelkedő paradigma, ami az egész nyugat világot behálózta és új platformra helyezte, az pont nem a valós igények kiszolgálásával szól, hanem mesterséges igények keltéséről.
Nagyon sok esetben – például a Balatonnál – a lépték teljes eltévesztése, az nem egy valódi igény, hanem az egy erőszakos cselekedet, amire utólag lehet, hogy egyébként igényt is teremtenek. Emellett erősen kapcsolódik a neoliberalizmus problémájához, az is, hogy erőteljesen megjelent az építészetben a növekvő társadalmi különbségek szimbolikája.
Azt gondolom, hogy még az is, ami a szocializmus idején történt a Balatonnál, sokkal inkább kapcsolatban állt az emberi léptékkel meg valamilyen fajta társadalmi renddel, mint ami most zajlik.”
„Tehát szerinted a Balatonnak az ilyen típusú beépítettsége az nem a Balaton elérhetőségéből és használatából fakad?” – tette fel a kérdést Lánszki Regő.
„Hadd húzzak egy elsőre talán meglepőnek tűnő párhuzamot Kalifornia állam és a Balaton között – felelte Böszörményi-Nagy Gergely. Kalifornia államból ma gyakorlatilag egy exodus zajlik. A kaliforniaiak, akik évtizedek óta éltek ott, munkájukkal gazdagították az államot, azok nagy számban menekülnek pont azért, mert Kaliforniából gyakorlatilag annak a karikatúrája lett, ami eredetileg volt. Mondhatjuk azt is, hogy túl sikeres lett. A Balatonnál ugyanez a probléma áll fenn, ökológiai aggályokkal terhelve.”
„Emiatt lépéseket is teszünk – vette át a szót Lánszki.
Egy olyan szigorú Balaton-szabályozást fogunk most még az első félévben bevezetni, ami rögzíti, hogy a szabadon maradt Balaton-partra senki sem építhet,
illetve azt a kb. 70 km-es részt, ami szabadon látogatható, igyekszünk 10-20%-kal megnövelni, hogy minél inkább kinyissuk és hozzáférhetővé tegyük.”
„Én úgy kapcsolnék vissza a beszélgetés elejére, hogy innentől akkor az a fontos, hogy elég ideig lesz-e változatlan ez a szabályozás, mert ahhoz, hogy az emberek megszokják, elfogadják az előírást, belátva, hogy az ő érdekeiket szolgálja, szerintem idő kell. Különösen, hogyha eleve ilyen tartós dolgokkal kapcsolatos, mint az épített környezet.
A jövő építészete
Lánszki Regő ezt követően arra volt kíváncsi, Böszörményi-Nagy Gergely szerint milyen trendek fogják meghatározni a 21. század építészetét.
„Prompt válaszaim nincsenek. Azt gondolom, hogy a Homo sapiens mint konstrukció mindig mutatta jeleit a nagy vágyásnak, az öncélúságnak és az egoizmusnak is. Biztosan sokan ismerik a régi Bolognának a látképét, ami gyakorlatilag egy korabeli Manhattan volt, és a különböző családok úgy emelték a tornyokat, hogy az a szomszédjukénál magasabb legyen. Más kérdés, hogy mai szemmel ezek nagyon vonzó és érdekes konstrukciók, de mindig volt egoizmus, mindig volt öncélúság abban, hogy hogyan épít az ember. Tehát azt gondolom, hogy az ego továbbra is tombolni fog. A kérdés az, hogy tudjuk-e ez keretek közé tenni” – vélekedett Böszörményi-Nagy.
„Az ember mindig szeretné megmutatni magát, nemcsak megteremt egy környezetet, hanem ennek a kifelé való képviselése, önmagunk megmutatásának vágya is mindig tetten érhető volt – reagált az országos főépítész konkrét példával is alátámasztva ezt:
Somló-hegyen a pinceépítésekkor például tipikus dolog volt, hogy akinek volt pénze, annak volt konyhája, azt tudott fűteni. Ha több helyisége volt, akkor több kályhát tudott elhelyezni, tehát szükségszerűen több kémény jelent meg a házán. Ennek nyomán hamar megjelentek az úgynevezett álkémények, amik nem kémények voltak, csak azért épültek, hogy a jómód látszatát keltsék”
„Van egy másik tendencia is – jelentette ki Böszörményi-Nagy. Én azt látom nálunk, az egyetemen, az építész hallgatók diplomamunkáiból, hogy mindenekelőtt a társadalmi, szociális és ökológiai dimenzió foglalkoztatja őket. Sokkal inkább látom bennük a társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, a nagyon jelentős kíváncsiságot, és ezen belül a konkrét csoportok kihívásaival, problémáival való azonosulást.
A társadalmi dimenzió nagyon felértékelődik.
Szerintem ez mond valamit arról, mi az, ami még megerősödhet a 21. században, ami még dominálhatja az építészettel kapcsolatos diskurzusokat. Hogy miért építsünk, vagy adott esetben miért ne építsünk.”
Zsebparkok és barnamezős területek
„Budapesten, ha felszabadult egy foghíjtelek valahol, akkor csak véletlenszerűen és időszakosan létesült ott mondjuk közösségi kert vagy park. Ez hiba. Ma ez a város már tele lehetne kis parkokkal. Az emlegetett Manhattan erős ebben. Ez Budapesten is létrejöhetett volna, de 100-ból 99 esetben épült valami helyére.
Úgy emlékszem, mintha évtizedek teltek volna el úgy, hogy az egyetlen olyan nagy felszabaduló terület, ahol tér keletkezett és nem új épület, az a Ferenc tér lett volna, és egy kiváló tér lett belőle. Ezek óriási ziccerek. Értem, hogy rövid távon nem annyira profitábilis, mint egy beruházás, de hogyha egy városról beszélünk, akkor az is egyfajta profitként értelmezhető, hogy a környékbeli 10.000 ember életminősége javul” – vélekedett Böszörményi-Nagy.
„Én a zsebparkoknak vagy az ilyen kis parkoknak nem vagyok nagy híve – felelt Lánszki. Egy kialakult városszövetben nagyon kis területen lévő játszóterekkel, parkokkal véleményem szerint nem lehet megoldani a problémákat, akkor sem, ha zöld területben messze el vagyunk maradva az európai átlagtól. Irgalmatlanul sok barnamezős övezet van, ahol jóval nagyobb zöld területek kialakításával ez a hiány orvosolható, én ebbe az irányba sokkal nagyobb potenciát látok.”
Panel vagy újépítésű lakópark?
„Azt gondolom, hogy a szabad világ, a rendszerváltás utáni Magyarország nem bizonyította az előbbre valóságát a lakhatás területén – például a lakóházak minősége területén – a megelőző időszakhoz képest. Én nem éltem panelben, de azok az ismerőseim, akik igen, azt mondják, hogy az semmivel sem rosszabb, mint egy mai lakópark. Sőt” – fejtette ki Böszörményi-Nagy Gergely.
Lánszki Regő nagyrészt egyetértve így folytatta: „a második diplomám a lakótelepi városközpontok megújítási lehetőségeiről szólt. Azt láttam, hogy a lakótelepek tele voltak szolgáltatással, zöldfelületekkel, közösségi terekkel, tárolókkal. A 90-es évek derekától, amikor beindult a nagyfokú társasházépítés, azok az értékek, amik korábban megvoltak, elkezdtek kikopni. Számos funkció eltűnt, mert az ingatlanfejlesztők csak azt kérdezik, ki fogja ezt megfizetni? Ráadásul kialakultak a 30, 40, 50 négyzetméteres, könnyen, magas négyzetméter áron értékesíthető kislakások.Tehát gyakori, hogy van egy kicsi lakás tároló nélkül, kicsi, csíkszerű erkéllyel, mert az kell, a lakó pedig nem tudja hova tenni a hétköznapi élethez szükséges dolgokat, ezért mindenki az erkélyen tartja az elszáradt karácsonyfát, a barkácskészletet, a biciklit. Hogyha végignézel egy lakóparkban az erkélyeken, meg tudod mondani, melyik házban milyen ember él.
Ezért írja elő a TÉKA, hogy kötelező közösségi tereket és tárolókat építeni. ”
Kié a rakpart?
A rakpart kérdéséről Böszörményi Nagy így vélekedett: „Én azt gondolom, hogy a budapesti rakparttal kapcsolatban a budapesti városvezetés, a mindenkori városvezetés gyáva. Itt nem részmegoldásokra, hanem radikális változásokra lenne szükség.
Az élet viszonylag kevés területén támogatok radikális megoldásokat, de a folyó és a város kapcsolata tekintetében igen.
Könnyű belátni, hogy az, hogy el van távolítva az emberektől a folyó, az gyakorlatilag az antitézise az észszerűségnek. Én a rakpartokat autómentesíteném, megtölteném kulturális, társadalmi és közösségi funkcióval és visszaadnám az embereknek.
Szerintem a városi közlekedés egy elképesztően adaptív, organikus rendszer. Az emberek nagyon hamar megtalálnák a megoldásokat a közlekedésre és közép- hosszú távon mindenki örülne annak, hogy a folyó az a város része lett.”
„Talán van előtte egy lépés, hogyha olyan központokat hozunk létre, ami által automatikusan lehet csökkenteni a közlekedést és az autóforgalmat” – mutatott rá az országos főépítész.
„Egyetértek, de azért tegyük hozzá, hogy Budapesten a közlekedési mixen belül egészségtelen az autók aránya. Aki ezzel ellentéteset állít, az nem ismeri a nemzetközi statisztikákat. Nem gondolom, hogy rakpart, a folyó kérdését meg lehetne oldani anélkül, hogy egyébként kezdünk valamit azzal, hogy miért akar ennyi ember autót?” – vetette fel a meghívott vendég.
Kell-e nekünk felhőkarcoló?
A beszélgetés a felhőkarcolók kérdésével zárult, amellyel kapcsolatban Böszörményi-Nagy így fogalmazott: „szerintem a felhőkarcoló mint mérnöki teljesítmény fantasztikus. Nagyon szeretem például Manhattan magas felhőkarcolóit, de azt gondolom, ezeknek megvan a helye és megvan az egészséges léptéke. Szerintem Budapesten ebből nem szabad ideológiai kérdést csinálni. Én a toronyházról nem tudom megmondani feketén-fehéren, hogy jó-e, vagy nem, mert van, ahol jó és van, ahol nem. De bármi ilyen toronyházról legyen is szó,
azt gondolom, hogy Budapest belső látképét befolyásoló felhőkarcolókra nincsen szükség.
Ennek a városnak más, különleges és értékes karaktere van, amit a maga idejében világszinten ünnepeltek és elismertek. Szerintem nekünk a saját városunk karakterének az erősítésével, nem pedig a karakter megváltoztatásával érdemes foglalkoznunk”
